Teljesen átlagos sorsú teljesen különleges gyermek illetve ember illetve fiú illetve férfi vagyok.
Mint mindenki más.
Aki úgy gondolta, úgy tudta majdnem egy emberöltőig, hogy az apja nem tudott az apja lenni.
Pedig végig tudta, hogy megpróbálta, meg-megpróbálta.
Úgy, ahogy neki mutatták, ahogy mintát látott, ahogy ő gondolta.
És látta, hogy az úgy nem a legjobb a saját fiai esetében.
A saját - "új" - családja esetében.
(És ettől valószínűleg szenvedett.)

Teljesen átlagos sorsú teljesen különleges gyermek... ember...fiú... férfi.
Mint mindenki más.
Akit valóban 6 éves koráig főképpen az anyja nevelt, mint az klasszikus.
És később nem vette át az apja - mint az klasszikus(? )...
Nem merte, nem tudta, nem akarta, nem bírta, ...(?)
Aki ismerte az apját, kiskora óta, mégsem ismerte igazán, eléggé, mindennaposan, emberileg, közelről.
Aki nem mert, nem tudott, nem akart, nem bírt közeledni az apjához, és valamiért, valahogyan még távol is tartotta, tartatta magát tőle illetve őt magától.
(Aki ettől valószínűleg szenvedett.)
Akinek majdnem egy emberöltő kellett, hogy felismerhesse és elismerhesse, hogy van apja, hogy az apja az. Ami. Az apja. És hogy ő a fia annak, aki az ő apja, akinek ő a fia.
Aki úgy "ismerte" az apját, mint aki nem akarta őket bátyjával, nem bírta őket bátyjával, nem tudta őket kezelni bátyjával, ...
Pedig lehet, hogy ebben az anya lénye is benne volt, lett, van - sőt.
Aki az apját okosnak látta és erősnek - és szenvedőnek.
A családtól, a családtól távol, a munkától, a munkától távol, a barátoktól, a barátoktól távol, a szórakozástól és kikapcsolódástól és felüdüléstől, a szórakozástól és kikapcsolódástól és felüdüléstől távol...
Az italtól, az italtól távol, a dohányzástól, a dohányzástól távol, az ételtől-italtól, az ételtől-italtól távol, ...
És sajnálja és szégyelli magát.
Miatta.
Maga miatt.
Főleg és legkevésbé.
És most...