"Láthatjuk tehát: ahogyan az eseményeket észleljük, ahogy felőlük gondolkodunk, az döntően meghatározza, milyen támpontok tudják felidézni a későbbiekben az esemény emlékét. Ám nem arról van szó, hogy a kódolási és az előhívási feltételeknek tökéletesen hasonlóknak kell lenniük, ez csak az explicit emlékezetre érvényes. Ezzel szemben főként az számít, hogy az előhívást segítő támpont képes-e előidézni az esemény észlelésekor fennálló szubjektív feltételeket, ideértve az akkori gondolatokat, fantáziaképeket vagy következtetéseket. Mire gondol az olvasó, ha meglátja a következő mondatot:
A hal megtámadta az úszót.
A legtöbb ember arra következtet, hogy egy cápa támadta meg az úszót. A vizsgálatokból kiderült, hogy ha a "cápa" szót adják meg támpontul, a kísérleti személyek nagyobb valószínűséggel emlékeznek vissza a mondatra, mintha a "hal" szót adták volna meg, annak ellenére, hogy a "hal" szó szerepelt a mondatban. A "cápa" sokkal hatékonyabb emlékfelidéző támpont, mint a "hal", abból a szempontból, hogy elő tudjuk hívni, mire gondoltunk, amikor a mondatot olvastuk."
"[...] ha részletesen feldolgozzuk egy esemény tapasztalatait, valószínűleg jól fogunk rá emlékezni; ezzel szemben, ha csak sekélyesen, felszínesen tesszük, csupán halványabb emlékeink maradnak utána. Meglepő azonban, hogy felszínesen kódolt emlékekre pontosabban tudunk emlékezni, mint a részletes feldolgozással kódoltakra, ha a felszínes kódolás állapotának megfelelő, visszaemlékezést segítő támpontokkal látjuk el a kísérleti személyt. Tegyük fel például, hogy azt kérik tőlünk: gondoljunk egy olyan szóra, amely rímel az agy szóra. Ennyi volt a felszínes kódolás. Később aligha fogunk emlékezni az agy szóra. Jobban emlékeznénk rá, ha részletes feldolgozással kódoltuk volna (gondoljon az agy három legfontosabb funkciójára). Ha viszont azt kérték volna tőlünk, hogy gondoljunk egy olyan szóra, amelyik rímel arra, hogy vagy, sokkal valószínűbb, hogy eszünkbe jutott volna az agy, mintha részletes feldolgozással rögzítettük volna az emlékezetünkben!"
"Az elmondottak azonban nem támasztják alá azt a népszerű felfogást, hogy életünk valamennyi tapasztalata ott bujkál agyunk valamelyik szegletében, és az előhívását elősegítő támpontra vár. A kutatás újra és újra igazolja, hogy látszólag örök feledés homályába merült emlékek visszahozhatók, ha valamiképpen aktiválni tudjuk őket. Ám ez nem jelenti szükségszerűen azt is, hogy minden tapasztalatunk megőrződik, és elvileg fölidézhető. Néha azért felejtünk el dolgokat, mert nem találkoztunk megfelelő támponttal, máskor meg azért, mert az engramok legyengültek vagy kivehetetlenné váltak."
