Tudom, nem tévét kellett volna nézni, illetve nem kellett volna tévét nézni.
Még akkor sem, úgy sem, hogy megszoktam, hogy ilyen "közvetetten" érnek időnként érvek és gondolatébresztések. Engem.
És valami hasonló lehet amögött is, hogy kérdezés helyett inkább olvasok, illetve olvasás helyett inkább kérdezek - mikor melyik kezemhezállóbb.
Meg amögött is, hogy inkább mindent többszörösen ellenőrzök, ha tehetem. Majdnem betegesen. Vagy épp ellenkezőleg, nagyon is ráhagyok szinte mindegy, mit, a "valahogy csak"-ra.
Ezért is lehet az is, hogy időnként elszalad a szám, időnként meg ki nem bírom nyitni. Hogy időnként mintha valami elszabadult szubatomi részecskeként viselkedik a két karom-kezem - meg a lábaim -, néha meg mintha bunkóval injekcióztak volna.
Ezért is lehet - röviden -, hogy "nem azt csinálom, ami kell, és azt nem csinálom, ami kell". Igen, így, idézőjelbe teszem én most ezt.
Mert ez csak duma. Bár van benne talán vajmi igazság, akkor is. És én mondom, magam, és azt is, hogy duma, én mondom rá, magam.
Nem bunkó vagyok, nem feledékeny, nem érzelmi-lelki terrorista, nem infantilis, nem koravén, nem erőszakos, nem puhány, nem okoska, nem hülyécske, nem egyénieskedő, nem alamuszi, NEM.
Repülni akarok. És nem úgy, hogy más készíti a szárnyaimat. És nem úgy, hogy valaki lelök valami ismeretlen helyen valami ismeretlen okból és céllal valami ismeretlen helyre.
Attól, hogy valaki szárnyakat szerkeszt nekem, még nem tudom meg, hogy ÉN tudok-e repülni.
Attól, hogy valaki lelök egy szakadékba, még nem tudom, meg, hogy én TUDOK-e repülni.
A szárnyak gúzsba kötnek. A szakadék széttép.
Ígérem, belejövök a bábomból való önálló kibomlásba.
Én mondom.
A türelem, megértés, segítőkészség és emberség rendkívül értékes fogyóeszköz. Mindenkié. Tudom.
Az enyém is, nem kivétel.
Semmi gond...
(Élek.)
(;-p)
