Egy ókori történetben egy olyan példázat hangzott el, melyben vala egy verembe esett ember, akit üldöze egy egyszarvú, és vala a verem falában - talán, összesen - egy gyökerecske... (meg (azt hiszem) vala még ott egy kélgyó...) Ahogy én emlékezem, kész reménytelenség volt a helyzet.
Nekem ugyancsak egy efféle - mélységes-kecmergéses - hasonlat jutott eszembe a napokban. Mintha egy veremben lennék, melynek falánál, vagy épp pereme közelében ott van egy fűszál... vagy fűcsomó... Ám én tele vagyok reménységgel.
Mi értelme abban a fűben remélni, bízni, hinni, abban törekedni, küzdeni, akarni?
Mert az a füvecske maga a remény. És a remény révén a segítség. Nekem. Magamnak.
Apró, különös és különleges lehetőség.
Vészes és félelmes, de a maga létében örömteli és gyönyörű.
ÉN el fogom érni, hogy segítség legyen. Nekem. Magamnak.
Azzal a fűvel és anélkül, együtt.
Nem mondok le más segítségről, ám nem is kapkodom miattuk, értük.
TUDOM, hogy sok, bőséges és elegendő számú, mértékű, értékű, erejű, módú segítőm és segítségem van magamon kívül.
Emberek, állatok, egyéb dolgok. Még fogalmak is, természetesen. (Már csak azért is, mert rólam van szó, ugye. ;-p)
Elérem... Elérem, hogy az a füvecske nekem fűcsomó, végülis zöldellő pázsit legyen.
Vagyis fű, ahogy van.
Ahogy jó.
Nekem.
