"Hiányzik" - aszongyák. De épp arra gondolnak, amiről "aszongyák" - vagyis valahogy nem hiányzik.

És ha nem is gondolnak rá, akkor mégúgy sem hiányzik.

Ha VAN hiányérzet, akkor NINCS hiány - hiszen legalább-is az "érzete" "van".

Ha valaki ÉHES, akkor egyben JÓLLAKOTT is lehet. És viszont.

Maga dönt, éppen mi igaz.

Az érzetek mindig időszerűek ("aktuálisak").

Vagyis ha ettem, az utolsó falattal lettem jóllakott. A következő pillanatban máris lehetek éhes - ha én úgy gondolom.

Természetesen ha valaki régóta nem evett, nem kell feleslegesen hazudnia, hogy jóllakott - pedig az utolsó étkezése óta az lehet.

Az ember tehát lehet, hogy addig éhes, amig épp eszik. És bármely egyébkor jóllakott (lehet).

Ha szerelmes vagyok, MOST vagyok az. És MOST. MOST. MOST. MOST. ... 'Satöbbi.

Nem egészen magától értetődő, hogy "az előbb szerelmes voltam" - bár ugyan ki jelentene ki ilyesmit? -, hiszen az efféle vélekedés utólagos, mesterkélt, mesterséges. AKKOR, AMIKOR az van, ami - akkor "kell" annak lennie, ami(nek).

Ezért is lehet, hogy a "kronosz" - a "külső idő" - és a "kairosz" - a "benső idő" - érzete kétféleképp észlelhető: az előbbi mostokból áll, végtelen mennyiségű pillanatból, az utóbbi mindigekből áll, végtelen minőségű pillanatokból.

A "külső" időben is át lehet élni a "bensőt" - Lám: a (hát, elnézést a kifejezésért, de nem tudom itt jobban kifejezni: bármibe, bárkibe is, de) szerelmesek (például) nem azt mondják, hogy "mintha/bárha örökkévalóságig (tartana ez/az) a pillanat!"? És bizony, a szenvedők számára is "minden pillanat egy örökkévalóság!", nemdenem?

Az szeret talán igazán, aki képes, kész, hajlandó és hajlamos ha nem is épp "mindig", hanem "most-és-most-és-mind-örökké-most-és-most...!" szeretni.

(Ez homályos, zavaros, kusza, így leírva kissé netán hamiskás, de hát... Bocs'. :-|)